29. March 2020

Eugenio Barba: Letter to the Odin people longing for the future in their home

[In Hungarian below]

                                                       Sunday 29 March 2020

Dear Odins,

Wherever you are my thoughts reach you now to laze around a little in your company.

If art is an experience that dislocates individuals by making them reflect on their condition, then the times we live in are "artistic". Any form of art is artificial and it manifests itself in a way of thinking and acting that does not correspond to the usual criteria and attitudes of normal life.

The painter does this by intuitively blending colours and calculating the brush strokes in a dance back and forth to the canvas from which life emerges. The potter’s foot provokes the vortex of the wheel that turns the clay, and through the soft yet firm pressure of each finger, the whole body moulds the precision of the void into a vase, a cup, a bowl.

We live an amazing reality that forces us to radically alter our rhythms, paths and simpler ways of being and adapting ourselves. Some of us experience this situation as a restriction, others as a moment of freedom and self-reflection.

In one of these moments of freedom when thoughts fly away, I found myself in Bari in 1943 during the Second World War. My father was agonizing in bed, my mother wiped his sweat with a wet towel, and I, a seven-year-old boy, went down to the street to beg. I used to do it often at that time when one is hungry and there is nothing to eat at home. That day a man in an oversized military coat stood still and called out with a strong melodious voice:

BAMBINIIIIIIIIIII, BAMBINIIIIIIIIIII, BAMBINIIIIIIIIIII. BAMBINIIIIIIIIIII.

The passers-by looked at him in amazement. Me too. The man smiled at me, put his hand in his pocket and offered me a candy. Then with a shuffling step he walked away. He was one of the many half delirious soldiers who wandered around, trying to return home after the disintegration of the army and the abyss into which the country had fallen.

Whenever the world seems to collapse, I feel that candy flavour in my mouth.
And it makes me smile.

It also happened this morning when I woke up and
looked out of the window. The fields, the trees and the tiny lake
shivered with thousands and thousands of butterflies that fluttered in the sun.
Spring is coming - I whispered to myself. Soon the "artistic" times will be a
memory and we will sink back into the chronic life.

A smile rejuvenated my face. I send it to you all with a hug

Eugenio

 

Photo: Jacob Stage (2019)

Magyar nyelven:

Eugenio Barba: Levél az Odin Népéhez, akik a jövő után sóvárognak otthonaikban


2020. március 29., vasárnap

Kedves Odinosok!

Bárhol vagytok most, a gondolataim elérnek hozzátok, hogy kicsit a társaságotokban lófráljanak.

Ha a művészet egy olyan tapasztalás, amely felforgatja az egyént azáltal, hogy tükröt tart neki az állapotáról, akkor ezek az idők, amiket most élünk, „művésziek”. A művészet minden formája mesterséges, a gondolkodás és cselekvés olyan útjain keresztül nyilvánul meg, amelyek eltérnek a mindennapi élet megszokott kritériumaitól és viselkedéseitől.

A festő ösztönösen kikevert színekkel valósítja meg ezt, és kiszámított ecsetvonásokkal ide-oda táncolva a vásznon, míg az életre nem kel. A fazekas lába keringeti a korongot, amely az agyagot forgatja, és az ujjak lágy mégis határozott nyomó mozdulataival a teljes test az űr precizitását egy váza, egy csésze, egy bögre formájába önti.

Elképesztő időket élünk, amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy radikálisan megváltoztassuk ritmusunkat, a létezés legegyszerűbb útjait, módjait, és alkalmazkodjunk. Némelyikünk ezt a helyzetet megszorításnak érzi, míg mások közülünk a szabadság és a befelé fordulás pillanatának. 

A szabadságnak egy ilyen pillanatában - amikor elszállnak a gondolatok - Bariban voltam 1943-ban a Második Világháború alatt. Az apám az ágyában haldoklott, az anyám vizes törülközővel törölgette az izzadtságát, én pedig, hétéves fiúként, lementem az utcára koldulni. Gyakran csináltam ezt ebben az időben, amikor éhesek voltunk és semmink nem volt otthon. Ezen a napon egy ember túlméretes katonai kabátban távolabb megállt és erős dallamos hangon hívott engem:

BAMBINIIIIIIIIIII, BAMBINIIIIIIIIIII, BAMBINIIIIIIIIIII. BAMBINIIIIIIIIIII. (Gyerekek, gyerekek, gyerekek!)

Az arra járók csodálkozva bámultak rá. Én is. Az ember rám mosolygott, a zsebébe nyúlt és egy kandiscukrot adott nekem. Majd csoszogva odébb sétált. Egyike volt azoknak a félig megzavarodott katonáknak, akik mindenfele keringtek - miután a hadsereg szétesett - próbálva hazajutni a szakadékba, amelybe az ország hullott.

Valahányszor a világ összeomlani látszik, a számban ennek a kandiscukornak az ízét érzem.

És ez mosolyra fakaszt engem.

Ez történt velem ma reggel is, amikor felébredtem és kinéztem az ablakon. A mezők, a fák és a kis tavacska ezer és ezer pillangótól borzongott, amelyek a napba repültek.

Jön a tavasz - suttogtam magamban. Nemsokára ezek a „művészi” idők puszta emlékké válnak, és újra belemerülünk a krónikus életbe.

A mosoly megfiatalította az arcom. Ezt a mosolyt küldöm nektek mindannyiótoknak öleléssel,

Eugenio